A méhlegelőkről pártfüggetlenül

Az elmúlt hetekben a fővárosi Főkert méhlegelős tábláinak kihelyezése és vadvirágos város kezdeményezésük aktívabb kommunikációja kapcsán felmerült többek részéről néhány jellegzetes kritika. Hasonlókkal egyébként nemcsak Budapest új zöldterületgondozási stratégiája kapcsán lehet találkozni, hiszen egyre több településen ismerik fel: teret kell engedni a vadvilág egy részének nagyvárosainkban is.

Néhány jellegzetes kifogásra reagálunk most. Fontosnak tartjuk ugyanis, hogy a települési méhlegelők egyre több helyen terjedjenek el; hogy mindenki jobban értse, miért hasznosak sőt szükségesek ezek a területek; valamint hogy miként érdemes ezekkel együtt élni.

Következzék először egy kis elméleti megalapozás, lentebb pedig jellegzetes félelmekkel, ellenérvekkel kapcsolatos tisztáznivalók.

A biológiai sokféleség nemzeti kincs

Magyarország egyik legfontosabb nemzeti kincse tájaink sokfélesége és e tájak élővilágának gazdagsága. Ökológusaink a tanúi, hogy nyugat-európai kollégáik nálunk járva nemegyszer ámuldozó irigykedéssel bámulják növény-, rovar- és madárvilágunk sokféleségét virágos rétjeinken, a vadvilágot erdeinkben. A nyugati tájak, ha a mi szemünkben talán tisztának és rendezettnek tűnnek is, sok esetben túlhasznált, agyonigazgatott, ökológiailag sivárrá tett területek. Angliában például sok helyen nyáron is etetésre szorulnak a vadon élő madarak, annyira kevés már számukra az elérhető táplálék.

Honfitársaink jelentős része ennek a nálunk (még) fellelhető értéknek alig van tudatában, esetleg magától értetődőnek, rosszabb esetben zavaró mellékkörülménynek tekinti. Gyomokat vagy este a fényre berepülő hívatlan vendégeket lát csak abban, ami pedig az otthonunkként szolgáló tájak egészségének pótolhatatlan alkotórésze, kincse.

Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy ez a gazdagság folyamatosan halványul. Fogynak a fecskék, ritkulnak a hétpettyes katicabogarak, idegenhonos özönfajok hódítanak a parlagfűtől az ázsiai márványpoloskáig.

Aki régebb óta autózik országútjainkon, észreveheti, hogy nem kenődik fel annyi repülő rovar a szélvédőkre, mint korábban. Ez csak első látásra lehet örvendetes, kis világismerettel a fejünkben nagyon is baljóslatú. A tudomány által ismert fajok több mint felét kitevő rovarfajok fogyatkozása, a szakirodalomban rovarapokalipszisként emlegetett jelenség olyan változás, amely semmilyen élőlény életét nem hagyja érintetlenül a Földön, fenyegető ökológiai összeomlások rémképét vetíti előre. Utak aszfaltozása, patakmedrek kibetonozása, természetes tópartok üdülőzónává alakítása, zöldmezős beruházások sokasága, a határba kiterpeszkedő peremvárosok, értéktelennek tekintett dűlők és vizes élőhelyek felszámolása területhasznosítás címén, mérgekkel permetezett és csupán egyetlen fajnak életteret biztosító (monokultúrás) ültetvények, vegyszeres szúnyogirtás, fajszegény mesterséges gyepek kialakítása – mind olyan folyamatok, amelyek legtöbbször rövid távú emberi érdekeket szolgálnak (nem egyszer csupán kényelmi szempontokat), miközben lassan, de biztosan tönkreteszik azt, amit legjobban kellene védenünk. Erélyesen kell küzdenünk önsorsrontásunk ellen.

Valószínűleg az élettől zsongó rétek és erdők egyre komolyabb hiánya teszi Nyugat-Európában, hogy az ottani városok élen járnak egyes területek visszavadításában. Ennek kiváló példája a fajgazdag természetes réteket imitáló, még jobb esetben azokat újrateremtő méhlegelők létesítése a korábban csak fajszegény, mesterséges gyepekkel fedett területeken, sőt háztetőkön, buszmegállók tetején is. Utrechttől, Bécsen és Ljubljanán át egészen Párizsig hosszan sorolhatók azok az európai városok, ahol a városi méhészet hovatovább jobb minőségű mézet ad, mint a vegyszerezett vidéki tájakon működő.

Itt azonban a háziméhek szempontjainál jóval messzebbre érdemes tekintenünk. A bolygónkon húszezer körülire rúgó számú beporzó rovarfaj (melyek közül a háziméh csak egy, akadnak köztük lepkék, zengőlegyek, vadméhek, díszbogarak stb.), nem csupán dísze vagy mellékes, alkalmanként elviselendő szereplője környezetünknek. Kulcsfontosságú hatásokat gyakorolnak a virágos növények legtöbbjére (a rovarevő állatokról nem is beszélve), melyek pedig természetesen ilyen-olyan módon hatnak az élővilág összes többi fajára, így ránk is. Hiszen például haszonnövényeink kb. 70%-a rovarbeporzású, így ételeink jó harmada az ő segítségükkel kerül az asztalunkra. Vagyis sokkal nagyobb mértékben vagyunk rájuk utalva, mint általában képzeljük.

Örvendetes módon számos vidéki városunk után a főváros főkertészete is méhlegelőkkel és további élőhelyi elemek, például “sünmenedékek” létesítésével lépett át a XX. század madách-i falansztervilágából („Él, ami hasznos és mit ekkorig a tudomány pótolni nem tudott”) egy reménytelibb XXI. századba, ahol a természet már nem ellenség vagy távol tartandó rendetlenség, hanem legalábbis partner (ha netán anyának nevezni túlzásnak hatna). Nem meglepő, bár fájdalmas, hogy erre a közösségi oldalak kommentmezőiben futótűzként kezdett tombolni a maradi értetlenség, a magabiztos tájékozatlanság és a csípőből tüzelő rosszhiszeműség. Szerencsére sok támogató és az ügyet védelmező kommentár is olvasható, most azonban reagáljunk a támadásokra.

Nézzünk néhány jellegzetes kifogást a méhlegelők kapcsán, és hogy milyen válaszok adhatóak ezekre a felvetésekre

“A szép, drágán gondozott gyepek elgazosodnak”

Ízlésekről felesleges vitatkozni, az viszont tény, hogy a mesterséges, gondozott gyepeket szépnek tekinteni nem több ízlésítéletnél. Az ökológiailag teljesen értéktelen, fajszegény füvesítések szokása kulturálisan a XIX. századi angol arisztokrácia majmolásából ered. Státusszimbólum-értéke volt ekkor a hasznot nem hozó, ráadásul csak költségesen és nehéz munkával fenntartható, természetellenes állapotba kényszerített, nagy méretű terület birtoklásának: “lám-lám, mi még ezt is megengedhetjük magunknak”. A kortársaknak talán megbocsátható, hogy divathóbortot, kivagyisági versenyt csináltak ebből (is). Mai környezetünk ökológiai állapotának kicsit is nyitott szemű mérlegelését követően azonban nem nehéz szemléletet váltani, és kihagyni szépségeszményünkből a borotvált gyepek és sövények fegyelmezettségét. Elgazosodásnak nevezni a gyermekláncfű, százszorszép, repkény, ibolya megjelenését a gyepekben ugyanannyi erővel tekinthető nyárspolgári mentalitásnak, mint a jóízlés megnyilvánulásának. Különben is, a célként kitűzött “vadvirágos rét” állapotot a legtöbb ember szépnek látja, a “gazos” csak átmeneti fázis.

“A fűnyírás hiánya még nem méhlegelő”

Valóban, még nem az, de az ahhoz vezető út első lépése lehet. Amit ugyanis gyepgondozásnak nevezünk, az ökológus szemmel nem egyéb, mint a természetes szukcessziós folyamat erőszakos fékezése. A szukcesszió az a folyamat, amelyben egyik növénytársulás előkészíti a területet egy másik (gyakran fajgazdagabb) számára, majd át is adja a helyét neki. Egy változatos virágtakaróval pompázó kaszálórét egy későbbi állomást jelent, mint a kalászos füvek dominálta gyep, melyet rendszeres legeltetéssel (fűnyírással) lehet csak meggátolni abban, hogy továbbadja a helyét. A fűnyírás elhagyása tehát igenis egy lépés a szemnek és az állatvilágnak is kellemesebb, fajgazdagabb állapot kialakítása felé. A kétszikű virágos növények ugyanis a füveknél sokkal kevésbé bírják a gyakori kaszálástl, így annak elhagyása a látványos virágoknak kedvez.

“Méhlegelőt nem így kell csinálni. Azt külön vetik.”

Méhlegelőt ugyan közvetlen magvetéssel is létre lehet hozni egy szezon alatt, ez azonban inkább kiskerti léptékben járható út. Parki, városi léptékben ez rengeteg pénzt és munkát emésztene fel, miközben nem hozna feltétlenül megbízhatóan stabil eredményt. Érdemes időt hagyni, hogy minden adott élőhely a saját körülményei és törvényei szerint felépítse az éppen oda való növényközösséget, amelyet persze célzott magvetésekkel lehet majd támogatni, a kívánt irányba terelgetni költség- és munkaerőkímélő módon.

“Telemegy a kutya lába, szőre toklásszal”

Aki kutyát tart, abba alighanem szorult annyi természetszeretet, hogy ne jelentsen számára túlzott erőfeszítést belátni: nem egyedül házi kedvenceink szempontjai számítanak, sőt, hosszabb távon velünk együtt az ő érdekeiket is szolgálja, ha ökológiailag egészségesebb környezetben mozoghatnak. Ahogy egy hagyományos virágágyásba sem engedi be kutyáját egy jóérzésű gazdi, úgy egy méhlegelőnek meghagyott területtől is távol tarthatja. A taposás, vizelés a növényzetnek itt is ártalmas, a toklászok (és esetleges kullancsok - l. később) pedig a kutyának ártanak. Aránytévesztés lenne, ha a magunk és háziállataink kényelmi szempontjait annyira előtérbe tolnánk, hogy gazdag élővilágnak otthont adó élőhelyfoltok létjogosultságát vonjuk kétségbe miattuk.

“Miért nem a pollenallergiások szempontjaira vagyunk tekintettel?!”

A rovarbeporzás lényege a növény részéről éppen az, hogy mivel célirányosan szállítja a rovar a virágport, jóval kevesebb elegendő belőle, mintha a vakon fújó szélre bízná a beporzást. Épp ezért pont a szélporozta növények (például a füvek) azok, amelyek rettenetes felhőkben ontják a levegőbe a virágport. Bárki kereshet a neten allergiásoknak szóló pollennaptárat: elvétve fog csak olyan növényeket találni benne, melyek nem szélporozták, hanem színes, rovarokhoz címzett virágaikkal éppen hogy valódi méhlegelőt hozhatnak létre.

“Mindent elözönlenek a gyomok!”

Igaz, hogy sok gyomfaj (pl. parlagfű, üröm, libatop) szélporozta, allergén növény és ezek valóban megjelenhetnek az “elhanyagolt” területeken. Elsősorban azonban nem a nyíratlan gyepekben, hanem a bolygatott (kotort, ásott, kerékszántotta, törmelékkel teleszórt) területeken jelennek meg mint pionír (a szukcesszió korai fázisára jellemző) növények, és igen hamar (pár idény alatt) ki is szorulnak onnan, ha békén hagyjuk a területet. Ez alatt az idő alatt megfelelő kertészeti gyakorlattal fenn lehet tartani egy élhető átmenetet, amely alatt az ilyen gyomok pollentermelése kordában tartható, a szukcessziós átalakulás mégis zavartalanul haladhat egy kaszálórét állapota felé, amelyből ezek a gyomok már hiányozni fognak, és amelyben a kalászos füvek is kevesen vannak.

“Értem, de kimentem megnézni, és derékig ér a toklász, vadvirág egy szál se, viszont ki van írva, hogy méhlegelő. Milyen már ez?!”

A belénk ivódott technokrata szemlélet egyik fő hibája, hogy mindenre azonnali, baltacsapás-szerűen hatékony megoldást vár, nem hajlandó a kivárásra, alkalmazkodásra, az igazodásra a nem általunk irányított rendszerek természetes tempójához. Az, hogy most éppen nincs ott vadvirág, nem jelenti, hogy nem is lesz. Az, hogy most csúnya, nem jelenti, hogy az is marad. Ha nem lenne kiírva már most, hogy “méhlegelő” (értsd: méhlegelő létrehozása céljából békén hagyott terület), akkor meg az volna a baj (és ez valóban nagyobb baj volna), hogy vétkes elhanyagolás gyanúja merül fel. A működőképes, egészséges természeti rendszert lebontani könnyű (volt) ásással, vegyszerezéssel, füvesítéssel. Újjáépíteni, illetve engedni, hogy a magasan szervezett sokféleség jogaiba visszahelyezkedjék, most lehet, hogy fáradságos, bár inkább csak hosszadalmas, és “nemszeretem” átmeneti állapotokon keresztül valósulhat csupán meg. Ez korábbi rövidlátásunk böjtje. Ezt az árat meg kell fizetni. Érdemes belátnunk azt is, hogy gazdaságosabb vigyázni a még meglévő természeti értékeinkre, mint esetleges lerombolásuk után újra létrehozni hasonlókat, amikor rájövünk, hogy mégiscsak szükségünk van az élőlények sokféleségére.

“Humbug az egész, városokban nem is jellemző a méhészeti tevékenység.”

De igen. Mindenesetre nem csak a háziméh szempontjait veszi figyelembe egy méhlegelő. Több száz vadméh-, lepke-, őshonos poloska- és bogárfaj szempontjairól is szó van (amelyek ugyanúgy fogyaszthatnak nektárt és virágport mint a házi méhek), és a velük táplálkozó további állatokéról is, akiknek jelenléte például számunkra kellemetlenségeket, károkat okozó rovarok elszaporodásának is gátat vethet, ráadásul vegyszerek és emberi erőfeszítés nélkül.

“Kullancsok és szúnyogok paradicsoma lesz a magas növényzet”.

A kullancsok jelenléte sajnos kaszálással sem szüntethető meg, terjedésük és áttelelésük pedig inkább klimatikus okokkal magyarázható, semmint a növényzet magasságával. A megelőzés és figyelem ajánlatos. Meg aztán továbbra is maradhatnak rövidre nyírt gyepes részek, ahol a kullancs nehezebben mászik fel emberre, kutyára. Aki fél tőlük, tartózkodjék ezeken a helyeken, ha pedig ott is hosszú a fű, ahol nem méhlegelők érdekében hagyták megnőni a növényzetet, jelezze az illetékeseknek. A szúnyogok számát nem csökkenti, ha nem ülhetnek meg magasabb növényzeten. Semmi esetre sem természetkárosítással (a növényzet és vizes élőhelyek visszaszorításával, illetve vegyszerezéssel) érdemes küzdeni ellenük, mert ez a szúnyogok természetes ellenségeinek ellehetetlenítésén keresztül éppen fordítva sül el: fenntartja és felerősíti a problémát. Szerencsére szelídebb megoldások sora létezik a szúnyogok okozta kellemetlenségek ellen.

“Az egész a munkakerülés zöldre festése. Nincs pénz kaszálni, olcsóbb kiírni, hogy méhlegelő.”

Egy méhlegelő is igényel karbantartást, időnként azt is kaszálni kell például, hogy a szukcesszió ne haladjon tovább a bozótos irányába. Ezt azonban ritkábban kell végezni mint a fűnyírást, egészségesebb körülmények között végezhető (kisebb pollenterhelés), akár a helyben lakók bevonásával is megoldható. Újravetni sem kell rendszeresen, mint a gyepeket, hiszen egy, a termések beérését követően kialakuló magbank önfenntartóvá tehet egy ilyen növényközösséget. Kisebb energia- és munkaráfordítást, kevesebb gépikasza-berregést és elfüstölt benzint jelent tehát. Egyébként pedig való igaz, hogy az ökológiai fenntarthatósághoz bizonyos típusú munkákat kerülni kellene.

“A füvet azért nem vágják le mert az méhlegelő, az avart azért nem viszik el mert az süntelelő. Mindig meglep a baloldal kommunikációs tehetsége amikor megmagyarázzák a gazemberséget, a munkakerülést és semmittevést.” - írja egy volt fideszes képviselő, utalva a választókerületének jelenlegi folyamataira a téma kapcsán.

Namármost az se mellékes, hogy ez az egész kérdéskör a legelemibb közjó (egészséges környezet) témájába vág, így a pártpolitikai iszapbirkózás terepévé tenni messzemenően felelőtlen, ártalmas, államférfihoz méltatlan viselkedés. Figyeljünk most mégis inkább arra, hogy a fideszes vezetésű Székesfehérvár például élen jár a korszerű ökológiai gyepgazdálkodásban, többek között a méhlegelők létesítésében is. Alig hihető, hogy mindezért ugyanígy a gazemberség, a munkakerülés és a semmittevés címkéjét akasztaná párttársaira a fenti idézet szerzője.

“Emberek nem számítanak, csak a sünök”

A környezet- és természetvédelem hosszú távú embervédelem is. Az emberiség szervezett védekezése önmaga mohóságának és rövidlátásának következményei ellen. Esetleges ellenkező benyomásaink dacára elidegeníthetetlenül részei vagyunk a bennünket más teremtményekkel összefűző hálózatnak, az élet hálójának, amellyel együtt állunk vagy bukunk. A sünök miénkkel összefonódó hosszabb távú érdekei ellen mártír pózban kijátszani a saját rövid távú, sokszor (mint ez esetben is) csak kényelmi szempontjainkat vagy tudatos demagógia vagy (jobb esetben) olyan gondolkodási restségről tesz tanúbizonyságot, amelyből érdemes felrázni magunkat.

A fentiek talán legfontosabb tanulsága az, hogy a méhlegelők kérdésében fontos volna felülemelkednünk a pártszimpátiákon, és belátnunk azt, hogy élőlénytársaink sokféleségének megőrzése kivétel nélkül mindnyájunk jól felfogott érdeke.

#Állásfoglalás