Paksról szólni tisztán

Paks, atomerőmű, energia, atomenergia, megújuló energiaforrások, Magyarország – A Kisközösségi Program munkatársainak állásfoglalása

Fájóan hiányzik a letisztult beszéd a Paks-ügy kapcsán, amely pedig fontosságának megfelelő komolyságot igényelne. És nem csak a mérnökuralom felkent szakértői részéről, hanem mindenki részéről, aki kicsit is érintett az országa dolgaiban. Vannak kérdések, amelyek tisztán látásához nem kell szakértőnek lenni.

A cikk tartalma tőmondatokban:

Miért kellene politikai legyen ez a kérdés? Demokráciában így? Miképpen hiányzik Paks alternatívája? Van-e baj Oroszországgal? Az ország lemaradásának kérdése. Függés és függetlenség kérdése. A biztonság kérdése. Hitelből?! Munkahely-kérdés. Mit mondjunk a politikai stratégiáról? Mit mondunk állásfoglalásként.

Mint legkevésbé lényeges, mégis elsöprően uralkodó résztémán, essünk túl a politikai közéletet illető kérdéseken.

Kormánypárti elborultság a támogatás – vegytiszta ellenzéki propaganda az ellenzés?

Riasztóan monomániás tünet társadalmunktól, hogy alig képes a pártpolitizáló gondolati reflexek közül kilátva rangján kezelni a paksi bővítés kérdését. Ahogy az atompártiság közös volt a jelenlegi és volt kormánypártok között, a bűnük is közös abban, hogy nem mérték fel megfelelő körültekintéssel a nemzeti érdeket, nem vizsgálták meg rendesen az alternatívákat (lásd később), és egyáltalán, hogy segítettek odáig zülleszteni a magyarországi közgondolkodást, hogy az most immungyengén és szélütötten áll az évszázad stratégiai döntésének küszöbén.

Vannak politikusok, akik politikai érdekből mást mondanak, mint azelőtt? Ugyan már! Megszokhattuk. Erre szót is kár vesztegetni. Egymás között viszont nem ártana megegyezni egy olyan minimumban, mely szerint nem feltétlenül azért támogatja valaki a paksi bővítést, mert Orbán-rajongó. És nem feltétlenül azért támadja, mert ordító ellenzéki. Lehet, hogy csak gondolkodnak. Esetleg másként. Állítólag szabad. Van ám kérdés, amely jócskán képes meghaladni a magyar pártpolitika hatlövetűinek kaliberét. A magyar közélet elmúlt évtizedei igazán kiépíthettek volna már egy konstruktív gyanakvást mindenkiben a saját elfogultságaival szemben is. Lehet, hogy akkor tudnánk beszélgetni, és közösen szólni a megválasztottaknak, hogy bizonyos kérdésekben azért ácsi!

Oldalazzunk a konkrétabb kérdések felé.

Demokráciában így?

Hogy a jelenlegi energiaügyi gyorsintézkedések a társadalom kizárásával és a tudomány sokféleségét reprezentáló sokféle szakember bevonása nélkül, a demokrácia hangoztatott elveivel szöges ellentétben történtek és történnek, az aligha vitatható bárki számára, aki az orránál tovább lát. Ez nem pártpolitikai megítélés kérdése. Hogy megállapodások születnek a fejünk felett úgy, hogy a pénzügyi konstrukció részletei nem hogy nem ismertek, alkalmasint ki sem rajzolódtak még, s hogy emellett van, aki beleegyezően bólogat, rendkívül riasztó. Jó, nem vitás, a rómaiak maguk választottak dictatort maguknak szükséghelyzetben, mert van, amikor az egyszemélyi döntés hatékonysága előrébb való, mint az esetleg parttalannak látszó viták konszenzuskeresése. De a paksi bővítés jelenleg nem ilyen sürgető szükséghelyzet! Semmi nem indokolja, hogy egy legfelsőbb politikai csoport maga hozza meg ezt a döntést fél vagy egy, vagy akár pár év alatt!

Paksnak nincs alternatívája – Paksnak csak alternatívája van

Az egész kérdéskör legfontosabb és legijesztőbb része ez. Paksnak csak azért nincs alternatívája, mert senki sem ismeri azt! Lehet, hogy volna, de senki nem vette a fáradságot, hogy rendesen megnézze. És nem, nem a Greenpeace és az Energiaklub feladata lett volna megrendelni a hatástanulmányokat, elvégeztetni a kutatásokat, elkészíteni a sokszcenáriós stratégiákat és rendszerszintű modellelemzéseket, hanem a mindenkori felelős hatalomé. Az energiapazarlás megszüntetésére és a megújuló forrásokra épülő energiaellátás nem azért hihetetlen, mert lehetetlen, hanem mert nem született róla hiteles felmérés, amiről gondolkodni lehetne.

Vegyük észre: az a demagógia, mely szerint Paks II-nek nincs alternatívája, és amely álláspont mögé annyi önjelölt energiaszakértő besorol, egyszerű átszámításokon alapul (kis túlzással: Magyarország éves áramigényét elosztjuk egy szélkerék évi teljesítményével, megkapjuk a szükséges szélkerekek számát, belevesszük a szélcsöndet is, és látványosan elborzadunk). Csakhogy egy megújulókon alapuló energiaháztartás egészen más rendszerlogikával működhet csak, mint egy központosított, kevés nagy erőművel üzemelő rendszer. Az ide vonatkozó, komoly modelleken alapuló rendszerelemzéseket nem végezte el senki. Körvonalazó előtanulmányokig jutott el néhány elszánt kutató. De ez nem elég. Pedig ha valami működik Dániában, talán nem ártott volna alaposan megnézni, nem működne-e nálunk is valahogyan, alternatív módon egy hasonló, mielőtt belekezdünk eladósításunkba az oroszok (vagy bárki más) felé.

Ám derüljön ki, hogy tényleg nincs alternatívája Paksnak. De derüljön ki, mutassák meg! Egy, az egyetemen megújuló erőforráshasználatról alkalmasint keveset hallott, eleve atompárti szakembergeneráció benyomásait kinyilatkozatásként elfogadni itt merőben kevés.

Oroszországban bízni kell – Oroszországban nem lehet bízni

Történelmi elő- és utóítéletektől bőven átszőtt kérdéskör, és nem csak Oroszország, de a Nyugat felé is… Mindkét oldalon rengeteg lehet a részigazság, ne is ebbe menjünk bele. Bár Oroszországtól fóbiásan elzárkózni nyilván esztelenség, ugyanakkor szín jogosan vetődik fel a kérdés: Oroszország hozható-e olyan diplomáciai nyomás alá, amely bármikor játékszabályok betartására kényszeríti? Minden más hatalommal szemben ugyanúgy fel kellene tennünk ezt a kérdést. Természetesen. Energiafüggésünk probléma, amelyet megoldani kéne, nem ideiglenesen továbbhidalni bele az orosz (vagy bármilyen) sztyeppék kiszámíthatatlanságába. Ésszerű-e azt állítani, hogy még egy odaterhelés csökkenti a függésünket? Milyen logika alapján?

Van, aki bízik egy orosz szimbiózisban, és építeni is hajlandó erre a bizalmára. Van, aki nem bízik meg ebben, és nem akar orosz alapokon építkezni. Bizalmi kérdésekben észérvekkel nem megyünk sokra. Tovább kell kérdezni: Milyen irányba mutat a két attitűd?

A lemaradás kérdése

Magyarország természeti adottságai kiválóak, s ezekre mint energiaforrásokra is építeni kellene. Mert a mieink, és közel vannak. Nem csak szélenergiáról van szó (aminek kapálózó szélkerékerdőivel az atompártiak előszeretettel figurázzák ki az ellenzők vízióit – megint csak konkrét, kidolgozott alternatívák ismerete nélkül, de a vélt mindentudás pozíciójából). Van itt bőven napsütés is, biomassza is, némi geotermikus energia is. Van szellemi kapacitás is, amivel növelni lehetne a technológiai hatékonyságot, csökkenteni a fogyasztó-oldali energiaigényt, és meg lehetne szerkeszteni egy decentralizált energetikai hálózatot.

A technooptimisták hozzátehetik: a technológiák a megújulók területén is folyamatosan fejlődnek. Egy óriáserőmű mellett azonban várhatóan sem rövid távú érdek, sem politikai akarat, sem felvevőpiac nem lesz, amely a megújuló energiákra támaszkodó korszerű fejlesztések motorja lehetne. Újra generálunk a magunk számára egy sereghajtó szerepet egy fontos területen. (Ehhez is hozzászokunk lassan, pedig egyáltalán nem kötelező.) És marad a külföldi függés.

Függés és függetlenség kérdése

Röviden. Stratégiailag megnyugtató dolog arra alapozni, hogy a külföld úgyis ad majd fűtőelemet, pótalkatrészt, szükség esetén szakmai segítséget, és úgyis elszállítja a kiégett (de még sugárzó) fűtőelemeket? Tényleg? Bármikor? Szerződést tartva, böcsületesen? Az évszázad történelmének alakulásától függetlenül? Véletlenül sem lesz ez majd ugyanolyan zsaroló potenciál a kezükben, mint most (is) a gáz? Ki is az álmodozó, és ki a realista? Átbeszéltük ezt rendesen?

A biztonság kérdése

A centralizáltság kiszolgáltatottságot jelent. Milyen alapon volna kimondható, hogy nem így van? És milyen alapja van az abbéli optimizmusnak, hogy úgyse lesz baj? Régen volt errefelé háború, de ugyan ki mondhatja komolyan, hogy nem is lesz még száz évig? A reménykedés érthető. A tényként kezelés nem az.

Azt, hogy az energiacentrum egy atomerőmű, amely kis területű országunk közepén helyezkedik el, hogyan kezelheti bárki elhanyagolható részletkérdésként? Még ha a hiba esélye talán nem is nagy, az esetleges kártétel óriási, tehát a kockázat magas! És akkor említsük az emberi tényező kérdését. Ugyanott vagyunk. Hogy az atomerőmű (békében, földrengés nélkül, repülőbalesetek, öngyilkos merénylők és szabotőrök hiányában) biztonságos, az igazán megnyugtató. Az is, hogy a balesetek általában emberi mulasztásból fakadnak, hiszen a pszichológia szerint sokkal kevésbé tartjuk veszélyesnek az olyan helyzetet, amelyet kontrollálni tudunk... Az atomerőművet meg ugye mi, emberek kontrolláljuk, nem igaz? Hát igen, de legyünk már akkor tényleg realisták! Emberek működtetik az atomerőművet. Ez sajnos pont nem garancia a biztonságra. De még ha a hiba esélye talán nem is nagy, a várható kártétel óriási, tehát a kockázat továbbra is magas! Ilyen kockázatok mellett miért nem születtek meg a decentralizálást irányzó, alternatív forgatókönyvek is?

Végül a biztonsági kérdéskör végén emlékezzünk meg a kiégett fűtőelemekről (amelyeket a külföld majd vagy elvisz, vagy nem). Több évezredes időszak, amíg ártalmatlan szintre csökken a sugárzásuk. Ez globális etikai kérdéseket is fölvet. Ki tud elképzelni évezredekre hitelesíthető földalatti bunkerkonstrukciót és biztonsági rendszert? Ezer év alatt bármi megtörténhet, és elfelejtődhet. Mit fognak szólni távoli leszármazottaink, hogy rájuk oktrojáltuk sok tonna haszontalan, de cserébe igen veszélyes hulladék őrzésének, rosszabb esetben kezelésének feladatát? Már csak elegáns etikai megfontolásokból is: miért nem születtek meg az alternatív forgatókönyvek?

Hitelből. – Hitelből?!

A kínlódó devizahitelesek országában meglehet, illene komoly gyanúval kezelni a hitelből élés kérdését. A kamatos (kamatos) hitelek szükségessége korántsem szentírás, az államadósság csökkentése pedig politikai alapstratégia kellene legyen. Miért nem az? Megint csak: miért nem születtek meg az alternatív forgatókönyvek?

Munkahely-kérdés

Megújuló energiaforrásokat használó létesítmények beruházása és a későbbi fenntartásuk miért is nem teremthet legalább annyi munkahelyet tartósabban és földrajzilag egyenletesebben, mint Paks? Megvizsgálta ezt valaki komolyan? Vagy amivel dobálózunk (ugyanúgy, mint az energiaigény és -termelés kérdésében) városi legendává nemesülő trollmatek-eredmények sora csupán? Hol vannak az erről szóló, modell-elemzéseken alapuló, átbeszélt prognózisok?

Politikai stratégia – van, vagy nincs?

Ha hihetünk a Népszabadság vagy a Heti Válasz – amúgy hideglelősen titokjárta – megfejtési kísérleteinek, akkor legalább egy valahogy átgondolt politikai stratégia ésszerű körvonalait fedezhetjük fel az amúgy méltatlanul sűrű homályba vont ügyben. Ez még akár megnyugtató is lehet (politikai és világnézeti ízléstől függően). Ugyanakkor nagyon fontos látni, hogy Magyarországot az európai (német) ipar zsebtelepévé tenni csak abban a világnézetben tűnik klassz megoldásnak, amely hisz a jelenlegi gazdasági rendszer virágos jövőjében, és érdemesnek tartja továbbra is ezen a vonaton ülni. Aki nem hisz, az legyint a kincstári optimizmussal átitatott gazdasági előrejelzésekre, és energetikai önállósodást kíván hazájának. Igen, nehézségek árán is. Ez nem racionális átgondoltság kérdése. Ez világnézeti kérdés. Paradigmakülönbség. És jogos.

A fenti tisztázatlanságok miatt tartjuk éretlennek a helyzetet a döntés meghozatalára, ezért mondunk végső soron egyértelmű NEM-et a most körvonalazódó beruházásra, s határozottan kérjük a mindenkori kormányt az alternatívák korszerű, tudományos igényű és kimerítő felmérésére bármilyen egyéb döntés meghozatala előtt!

#Energia #Állásfoglalás