Állásfoglalások

Közzétesszük állásfoglalásunkat a magyarországi akkumulátorgyárak ügyében.

"Számos érv és ellenérv hangzik el a hazánkban létesített vagy tervezett akkumulátorgyárak kapcsán. Ezek ugyan rávilágítanak bizonyos vélt vagy valós előnyökre, hátrányokra, kockázatokra, ám ritkán próbálnak átfogó képet adni a problémáról, a lehető legtöbb szempontot figyelembe véve bemutatni a dilemmákat. Leginkább az hiányzik, hogy néhányat hátralépve igyekezzünk kontextusba helyezni az egész kérdéskört. Mi most erre teszünk kísérletet."

(forrás: assets.4cdn.hu)

#Energia #Állásfoglalás

A mi víziónkban egy olyan vidék szerepel, ahol kis léptékű, lehetőleg permakultúrás alapokon nyugvó biogazdaságokban termelik meg az élelmünket társadalmilag megbecsült gazdálkodók. 2010-ben Ángyán József programjával reális esély látszott ara, hogy ebbe az irányba mozduljunk el. Ám Ángyánt hamar kiakolbólították, így maradt a pusztító iparszerű, intenzív mezőgazdaság. Az eddigi jelek sajnos azt mutatják, hogy ha kormányzási lehetőséget kap, az egyesült ellenzék sem kíván ezen változtatni: egy olyan embert állított ugyanis agrárpolitikai kabinetjének élére, akitől nem várható kedvező irányú elmozdulás. Mindez egyértelműen aggasztó, ezért csatlakoztunk ehhez a nyilatkozathoz.

#Élelmiszer #Állásfoglalás

Baráti közösségek indíthatják el a Nagy Ökológiai Fordulatot. Vegyél részt te is a megvalósításában!

Izgalmas időket élünk. Ezekben az években dől el, hogy tovább folytatjuk-e bolygónk boldogtalan elfogyasztását. Ha igen, hamarosan megfizetjük majd az árát: nyomor, káosz, éhínség, szomjúság köszönt mindannyiunkra. Ám még mindig megvan az esélyünk arra, hogy bevegyük az éles kanyart, és véghez vigyük a Nagy Ökológiai Fordulatot.

Az ökológiai válság korában élünk, ami kultúránk általános válságának talán legfőbb következménye. Biztos, hogy te is érzed már a bőrödön.

Nyugtalanít az éghajlatváltozás? Aggaszt, hogy egyre durvább árvizek vagy hőhullámok várnak ránk Magyarországon is? Nekünk van egy álmunk: egy olyan világ, ahol beszüntetjük az energiapazarlást, növeljük az energiafelhasználás hatékonyságát, a maradék energiaigényünket pedig döntően helyi megújuló energiaforrásokból fedezzük. Ezáltal jelentősen csökkentjük üvegházgáz-kibocsátásunkat.

Összeszorul a szíved, amikor belegondolsz, hogy csodálatos élőlények sokaságát pusztítjuk ki végérvényesen a föld színéről? Netán sivár betondzsungelben élsz, és talán emiatt nem érzed igazán jól magadat a bőrödben? Van egy álmunk: egy olyan világ, ahol megbecsüljük élőlénytársainkat, és mindnyájan nap mint nap gyönyörködhetünk sokféleségükben.

Aggódsz amiatt, hogy a szennyezett levegő megbetegít téged és szeretteidet? Van egy álmunk: olyan településeken fogunk élni, amelyeket nem a gépjárművek uralnak, és ahol senki sem éget hulladékot.

Eleged van abból, hogy rendszeresen íztelen, egészségtelen élelmiszereket fogyasztasz, amelyeket ki tudja hol és milyen körülmények között állítottak elő? Van egy álmunk: egy olyan világ, ahol nap mint nap finom és egészséges ételeket eszünk, amelyeket környezetkímélő módon termeltek helyi gazdálkodók – vagy akár saját magunk.

Unod már, hogy mindig mások döntenek helyetted fontos kérdésekben, és nem a te érdekeidet képviselik? Van egy álmunk: egy valódi, részvételibb demokrácia fölépítése, amelyben a mai, képviseleti demokráciákban megszokottnál igazságosabban oszlik el a hatalom az emberek között. Így minden érintett beleszólhat a legfontosabb döntésekbe – ha szeretne.

Munkahelyeden értelmetlen, haszontalan munkát végzel, amit persze nem is élvezel? Netán akaratlanul is bolygónk pusztulásához járulsz hozzá a munkáddal? Vagy ha te ennél szerencsésebb vagy, zavar, hogy sokan járnak ebben a cipőben a szeretteid közül? Van egy álmunk: egy olyan gazdaság, amelyben sok kis- és középvállalkozás virágzik. Ezek nemcsak dolgozóik boldogulását teremtik meg, hanem egyúttal ökologikusan is működnek, és társadalmilag hasznos tevékenységeket végeznek. Eközben a dolgozók a vállalkozások tulajdonosaivá is válhatnak.

Magányos vagy? Netán elesett? Vagy ha neked jobban is megy a sorod, elszomorít mindazoknak a sorsa, akik magányosak és elesettek? Van egy álmunk: egy olyan világ, ahol újra kapcsolódnak egymáshoz az emberek. Ahol senki sem élhet fedél nélkül, vagy éppen nem maradhat teljesen magára idős napjaira.

Szeretnél te is egy ilyen világban élni? Ha igen, vajon ki fogja valóra váltani ezeket az álmainkat? A legtöbbet alighanem a különféle kormányzatok tehetnének ezért. Ám ezek világszerte szorosan összefonódtak azokkal a gazdasági érdekcsoportokkal, amelyek a legkevésbé érdekeltek a változásban. Évtizedek óta hiába várjuk, hogy a kormányzatok kezdeményezzék a Nagy Ökológiai Fordulatot – hiba volna továbbra is rájuk várnunk.

Saját kezünkbe kell vennünk a kezdeményezést! Az ökológiai válság az életet fenyegeti, és aki szereti az életet – akár a sajátját, akár más emberekét, akár más élőlényekét –, annak most cselekednie kell. Ám ne higgyük azt, hogy saját, egyéni életmódunk megváltoztatása, háztartásaink zöldítése önmagában elegendő. Ahhoz ugyanis, hogy kilábaljunk az ökológiai válságból, a társadalmi-gazdasági berendezkedés átalakítására is szükség van, és ez csak emberek közös cselekvése révén valósulhat meg.

Szívesen tennél végre valamit, ám te is úgy érzed, hogy egyedül túl gyengék vagyunk? Mi lenne, ha a saját településeden összefognál mindazokkal, akiket hozzád hasonlóan aggaszt az ökológiai válság, ám hozzád hasonlóan hisznek abban, hogy még elkerülhetjük a közelgő katasztrófát? Mi lenne, ha közösen termelői piacot szerveznétek, fákat ültetnétek, vagy épp javítanátok a gyalogos és a biciklis közlekedés feltételein? Ha fellépnétek helyi környezeti problémák, például a zajszennyezés vagy a hulladékégetés okozta légszennyezés ellen? Vagy ha egyszerűen csak ismeretterjesztő előadás-sorozatot vagy éppen filmklubot szerveznétek, ahol elmélyíthetitek az ökológiai válsággal és a kiútlehetőségekkel kapcsolatos tudásotokat? És még mennyi további lehetőségetek is van a cselekvésre!

Azt mondod, hogy egy ilyen közösség hatósugara csekélyke csupán? Való igaz. Ám egyrészt saját településén – legyen az akár egy aprófalu, akár egy nagyváros – igenis nagyon sok mindent vihet véghez. Másrészt képzeld csak el, hogy ha sok-sok baráti közösség tesz hasonlóan, micsoda változások indulhatnának. Nem is beszélve arról, hogy ha ezek a közösségek egymással is összefognak azért, hogy egyrészt támogassák egymást, másrészt pedig az egyes településeken túlmutató célokat is megvalósítsanak. A közösségek újrafelfedezése megmenthet bennünket.

A Kisközösségi Programot évekkel ezelőtt azért hoztuk létre, hogy minél több ilyen helyi ökoközösség létrejöttét segítsük szerte a Kárpát-medencében – az aprófalvaktól a nagyvárosokig. Jó néhány ilyen közösséget támogatunk, pár éve pedig egy hálózatba is kapcsoltuk őket, amely az Új Koma Háló nevet kapta, és hónapról hónapra bővül.

Az ökológiai válság korában élünk, ám hajlamosak vagyunk túl negatívan tekinteni a válságokra. Igen, a válságok nyilvánvalóan veszélyekkel is fenyegetnek, ám egyúttal lehetőséget is teremtenek. Lehetőséget valami új megvalósulására, ami jobb a réginél. Jelen esetben egy ökologikus társadalom kialakítására, amely a mértékletes boldoguláson, a lakóhely szeretetén, a közösségek újrafelfedezésén, a civil kurázsin és a demokrácia kiterjesztésén alapszik. Az ökológiai válságra reagálva az elmúlt évtizedekben szerte a világon milliónyian kezdtük el építeni ezt az új társadalmat. A feladat korántsem egyszerű: az út küzdelmes, és a sikerek mellett számos fájdalmas kudarccal is tarkított. Ám ha barátaiddal együtt te is hozzáteszel néhány építőkockát, jó esély van arra, hogy fölépüljön az új világ.

Ne törődj azokkal, akik azt mondják, hogy már túl késő bármit is tenni. Ők azt hiszik, látják a jövőt, mi viszont tudjuk, hogy azt nem lehet megjósolni – ugyanakkor mindnyájan képesek vagyunk alakítani. Mindannyiunkon múlik, hogy sötét vagy derűs jövő köszönt-e majd ránk.

Ne foglalkozz azokkal, akik azt mondják, hogy úgysem fog sikerülni. A nagy társadalmi változások előtt az emberek többsége azt gondolja, hogy ezek megvalósulása lehetetlen – ha viszont már egyszer bekövetkeztek, azt mondják, hogy a változás szükségszerű volt, és másként nem is alakulhattak volna a dolgok.

Ne higgy azoknak, akik azt mondják, hogy majd mások megoldják a problémákat. Eleget vártunk már hiába másokra, most mi következünk.

Sorra formálódnak Magyarországon a helyi ökoközösségek, ám még messze nincsenek elegen. Szeretnél te is része lenni egy ilyen baráti közösségnek? Netán magad hoznál létre egy ilyet? Ha úgy érzed, segítségre van szükséged ebben, keress bátran minket, a Kisközösségi Program munkatársait. Bő évtizedes tapasztalatunk birtokában igyekszünk segíteni. Ráadásul nemcsak mi tudunk neked tanácsot adni: szívesen összekötünk téged olyan közösségekkel is, akik már előrébb tartanak ezen az úton.

Ne feledd, nem vagy egyedül! Sokan akarjuk a Nagy Ökológiai Fordulatot, és sokan hisszük azt is, hogy emberek alulról induló összefogása nélkül nem mehet végbe. Már csak arra van szükség, hogy minél jobban megismerjük és segítsük egymást. Lépjünk kapcsolatba!

2021. augusztus

#Új Koma Háló #Állásfoglalás

Az elmúlt hetekben a fővárosi Főkert méhlegelős tábláinak kihelyezése és vadvirágos város kezdeményezésük aktívabb kommunikációja kapcsán felmerült többek részéről néhány jellegzetes kritika. Hasonlókkal egyébként nemcsak Budapest új zöldterületgondozási stratégiája kapcsán lehet találkozni, hiszen egyre több településen ismerik fel: teret kell engedni a vadvilág egy részének nagyvárosainkban is.

Néhány jellegzetes kifogásra reagálunk most. Fontosnak tartjuk ugyanis, hogy a települési méhlegelők egyre több helyen terjedjenek el; hogy mindenki jobban értse, miért hasznosak sőt szükségesek ezek a területek; valamint hogy miként érdemes ezekkel együtt élni.

Következzék először egy kis elméleti megalapozás, lentebb pedig jellegzetes félelmekkel, ellenérvekkel kapcsolatos tisztáznivalók.

A biológiai sokféleség nemzeti kincs

Magyarország egyik legfontosabb nemzeti kincse tájaink sokfélesége és e tájak élővilágának gazdagsága. Ökológusaink a tanúi, hogy nyugat-európai kollégáik nálunk járva nemegyszer ámuldozó irigykedéssel bámulják növény-, rovar- és madárvilágunk sokféleségét virágos rétjeinken, a vadvilágot erdeinkben. A nyugati tájak, ha a mi szemünkben talán tisztának és rendezettnek tűnnek is, sok esetben túlhasznált, agyonigazgatott, ökológiailag sivárrá tett területek. Angliában például sok helyen nyáron is etetésre szorulnak a vadon élő madarak, annyira kevés már számukra az elérhető táplálék.

Honfitársaink jelentős része ennek a nálunk (még) fellelhető értéknek alig van tudatában, esetleg magától értetődőnek, rosszabb esetben zavaró mellékkörülménynek tekinti. Gyomokat vagy este a fényre berepülő hívatlan vendégeket lát csak abban, ami pedig az otthonunkként szolgáló tájak egészségének pótolhatatlan alkotórésze, kincse.

Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy ez a gazdagság folyamatosan halványul. Fogynak a fecskék, ritkulnak a hétpettyes katicabogarak, idegenhonos özönfajok hódítanak a parlagfűtől az ázsiai márványpoloskáig.

Aki régebb óta autózik országútjainkon, észreveheti, hogy nem kenődik fel annyi repülő rovar a szélvédőkre, mint korábban. Ez csak első látásra lehet örvendetes, kis világismerettel a fejünkben nagyon is baljóslatú. A tudomány által ismert fajok több mint felét kitevő rovarfajok fogyatkozása, a szakirodalomban rovarapokalipszisként emlegetett jelenség olyan változás, amely semmilyen élőlény életét nem hagyja érintetlenül a Földön, fenyegető ökológiai összeomlások rémképét vetíti előre. Utak aszfaltozása, patakmedrek kibetonozása, természetes tópartok üdülőzónává alakítása, zöldmezős beruházások sokasága, a határba kiterpeszkedő peremvárosok, értéktelennek tekintett dűlők és vizes élőhelyek felszámolása területhasznosítás címén, mérgekkel permetezett és csupán egyetlen fajnak életteret biztosító (monokultúrás) ültetvények, vegyszeres szúnyogirtás, fajszegény mesterséges gyepek kialakítása – mind olyan folyamatok, amelyek legtöbbször rövid távú emberi érdekeket szolgálnak (nem egyszer csupán kényelmi szempontokat), miközben lassan, de biztosan tönkreteszik azt, amit legjobban kellene védenünk. Erélyesen kell küzdenünk önsorsrontásunk ellen.

Valószínűleg az élettől zsongó rétek és erdők egyre komolyabb hiánya teszi Nyugat-Európában, hogy az ottani városok élen járnak egyes területek visszavadításában. Ennek kiváló példája a fajgazdag természetes réteket imitáló, még jobb esetben azokat újrateremtő méhlegelők létesítése a korábban csak fajszegény, mesterséges gyepekkel fedett területeken, sőt háztetőkön, buszmegállók tetején is. Utrechttől, Bécsen és Ljubljanán át egészen Párizsig hosszan sorolhatók azok az európai városok, ahol a városi méhészet hovatovább jobb minőségű mézet ad, mint a vegyszerezett vidéki tájakon működő.

Itt azonban a háziméhek szempontjainál jóval messzebbre érdemes tekintenünk. A bolygónkon húszezer körülire rúgó számú beporzó rovarfaj (melyek közül a háziméh csak egy, akadnak köztük lepkék, zengőlegyek, vadméhek, díszbogarak stb.), nem csupán dísze vagy mellékes, alkalmanként elviselendő szereplője környezetünknek. Kulcsfontosságú hatásokat gyakorolnak a virágos növények legtöbbjére (a rovarevő állatokról nem is beszélve), melyek pedig természetesen ilyen-olyan módon hatnak az élővilág összes többi fajára, így ránk is. Hiszen például haszonnövényeink kb. 70%-a rovarbeporzású, így ételeink jó harmada az ő segítségükkel kerül az asztalunkra. Vagyis sokkal nagyobb mértékben vagyunk rájuk utalva, mint általában képzeljük.

Örvendetes módon számos vidéki városunk után a főváros főkertészete is méhlegelőkkel és további élőhelyi elemek, például “sünmenedékek” létesítésével lépett át a XX. század madách-i falansztervilágából („Él, ami hasznos és mit ekkorig a tudomány pótolni nem tudott”) egy reménytelibb XXI. századba, ahol a természet már nem ellenség vagy távol tartandó rendetlenség, hanem legalábbis partner (ha netán anyának nevezni túlzásnak hatna). Nem meglepő, bár fájdalmas, hogy erre a közösségi oldalak kommentmezőiben futótűzként kezdett tombolni a maradi értetlenség, a magabiztos tájékozatlanság és a csípőből tüzelő rosszhiszeműség. Szerencsére sok támogató és az ügyet védelmező kommentár is olvasható, most azonban reagáljunk a támadásokra.

Nézzünk néhány jellegzetes kifogást a méhlegelők kapcsán, és hogy milyen válaszok adhatóak ezekre a felvetésekre

“A szép, drágán gondozott gyepek elgazosodnak”

Ízlésekről felesleges vitatkozni, az viszont tény, hogy a mesterséges, gondozott gyepeket szépnek tekinteni nem több ízlésítéletnél. Az ökológiailag teljesen értéktelen, fajszegény füvesítések szokása kulturálisan a XIX. századi angol arisztokrácia majmolásából ered. Státusszimbólum-értéke volt ekkor a hasznot nem hozó, ráadásul csak költségesen és nehéz munkával fenntartható, természetellenes állapotba kényszerített, nagy méretű terület birtoklásának: “lám-lám, mi még ezt is megengedhetjük magunknak”. A kortársaknak talán megbocsátható, hogy divathóbortot, kivagyisági versenyt csináltak ebből (is). Mai környezetünk ökológiai állapotának kicsit is nyitott szemű mérlegelését követően azonban nem nehéz szemléletet váltani, és kihagyni szépségeszményünkből a borotvált gyepek és sövények fegyelmezettségét. Elgazosodásnak nevezni a gyermekláncfű, százszorszép, repkény, ibolya megjelenését a gyepekben ugyanannyi erővel tekinthető nyárspolgári mentalitásnak, mint a jóízlés megnyilvánulásának. Különben is, a célként kitűzött “vadvirágos rét” állapotot a legtöbb ember szépnek látja, a “gazos” csak átmeneti fázis.

“A fűnyírás hiánya még nem méhlegelő”

Valóban, még nem az, de az ahhoz vezető út első lépése lehet. Amit ugyanis gyepgondozásnak nevezünk, az ökológus szemmel nem egyéb, mint a természetes szukcessziós folyamat erőszakos fékezése. A szukcesszió az a folyamat, amelyben egyik növénytársulás előkészíti a területet egy másik (gyakran fajgazdagabb) számára, majd át is adja a helyét neki. Egy változatos virágtakaróval pompázó kaszálórét egy későbbi állomást jelent, mint a kalászos füvek dominálta gyep, melyet rendszeres legeltetéssel (fűnyírással) lehet csak meggátolni abban, hogy továbbadja a helyét. A fűnyírás elhagyása tehát igenis egy lépés a szemnek és az állatvilágnak is kellemesebb, fajgazdagabb állapot kialakítása felé. A kétszikű virágos növények ugyanis a füveknél sokkal kevésbé bírják a gyakori kaszálástl, így annak elhagyása a látványos virágoknak kedvez.

“Méhlegelőt nem így kell csinálni. Azt külön vetik.”

Méhlegelőt ugyan közvetlen magvetéssel is létre lehet hozni egy szezon alatt, ez azonban inkább kiskerti léptékben járható út. Parki, városi léptékben ez rengeteg pénzt és munkát emésztene fel, miközben nem hozna feltétlenül megbízhatóan stabil eredményt. Érdemes időt hagyni, hogy minden adott élőhely a saját körülményei és törvényei szerint felépítse az éppen oda való növényközösséget, amelyet persze célzott magvetésekkel lehet majd támogatni, a kívánt irányba terelgetni költség- és munkaerőkímélő módon.

“Telemegy a kutya lába, szőre toklásszal”

Aki kutyát tart, abba alighanem szorult annyi természetszeretet, hogy ne jelentsen számára túlzott erőfeszítést belátni: nem egyedül házi kedvenceink szempontjai számítanak, sőt, hosszabb távon velünk együtt az ő érdekeiket is szolgálja, ha ökológiailag egészségesebb környezetben mozoghatnak. Ahogy egy hagyományos virágágyásba sem engedi be kutyáját egy jóérzésű gazdi, úgy egy méhlegelőnek meghagyott területtől is távol tarthatja. A taposás, vizelés a növényzetnek itt is ártalmas, a toklászok (és esetleges kullancsok - l. később) pedig a kutyának ártanak. Aránytévesztés lenne, ha a magunk és háziállataink kényelmi szempontjait annyira előtérbe tolnánk, hogy gazdag élővilágnak otthont adó élőhelyfoltok létjogosultságát vonjuk kétségbe miattuk.

“Miért nem a pollenallergiások szempontjaira vagyunk tekintettel?!”

A rovarbeporzás lényege a növény részéről éppen az, hogy mivel célirányosan szállítja a rovar a virágport, jóval kevesebb elegendő belőle, mintha a vakon fújó szélre bízná a beporzást. Épp ezért pont a szélporozta növények (például a füvek) azok, amelyek rettenetes felhőkben ontják a levegőbe a virágport. Bárki kereshet a neten allergiásoknak szóló pollennaptárat: elvétve fog csak olyan növényeket találni benne, melyek nem szélporozták, hanem színes, rovarokhoz címzett virágaikkal éppen hogy valódi méhlegelőt hozhatnak létre.

“Mindent elözönlenek a gyomok!”

Igaz, hogy sok gyomfaj (pl. parlagfű, üröm, libatop) szélporozta, allergén növény és ezek valóban megjelenhetnek az “elhanyagolt” területeken. Elsősorban azonban nem a nyíratlan gyepekben, hanem a bolygatott (kotort, ásott, kerékszántotta, törmelékkel teleszórt) területeken jelennek meg mint pionír (a szukcesszió korai fázisára jellemző) növények, és igen hamar (pár idény alatt) ki is szorulnak onnan, ha békén hagyjuk a területet. Ez alatt az idő alatt megfelelő kertészeti gyakorlattal fenn lehet tartani egy élhető átmenetet, amely alatt az ilyen gyomok pollentermelése kordában tartható, a szukcessziós átalakulás mégis zavartalanul haladhat egy kaszálórét állapota felé, amelyből ezek a gyomok már hiányozni fognak, és amelyben a kalászos füvek is kevesen vannak.

“Értem, de kimentem megnézni, és derékig ér a toklász, vadvirág egy szál se, viszont ki van írva, hogy méhlegelő. Milyen már ez?!”

A belénk ivódott technokrata szemlélet egyik fő hibája, hogy mindenre azonnali, baltacsapás-szerűen hatékony megoldást vár, nem hajlandó a kivárásra, alkalmazkodásra, az igazodásra a nem általunk irányított rendszerek természetes tempójához. Az, hogy most éppen nincs ott vadvirág, nem jelenti, hogy nem is lesz. Az, hogy most csúnya, nem jelenti, hogy az is marad. Ha nem lenne kiírva már most, hogy “méhlegelő” (értsd: méhlegelő létrehozása céljából békén hagyott terület), akkor meg az volna a baj (és ez valóban nagyobb baj volna), hogy vétkes elhanyagolás gyanúja merül fel. A működőképes, egészséges természeti rendszert lebontani könnyű (volt) ásással, vegyszerezéssel, füvesítéssel. Újjáépíteni, illetve engedni, hogy a magasan szervezett sokféleség jogaiba visszahelyezkedjék, most lehet, hogy fáradságos, bár inkább csak hosszadalmas, és “nemszeretem” átmeneti állapotokon keresztül valósulhat csupán meg. Ez korábbi rövidlátásunk böjtje. Ezt az árat meg kell fizetni. Érdemes belátnunk azt is, hogy gazdaságosabb vigyázni a még meglévő természeti értékeinkre, mint esetleges lerombolásuk után újra létrehozni hasonlókat, amikor rájövünk, hogy mégiscsak szükségünk van az élőlények sokféleségére.

“Humbug az egész, városokban nem is jellemző a méhészeti tevékenység.”

De igen. Mindenesetre nem csak a háziméh szempontjait veszi figyelembe egy méhlegelő. Több száz vadméh-, lepke-, őshonos poloska- és bogárfaj szempontjairól is szó van (amelyek ugyanúgy fogyaszthatnak nektárt és virágport mint a házi méhek), és a velük táplálkozó további állatokéról is, akiknek jelenléte például számunkra kellemetlenségeket, károkat okozó rovarok elszaporodásának is gátat vethet, ráadásul vegyszerek és emberi erőfeszítés nélkül.

“Kullancsok és szúnyogok paradicsoma lesz a magas növényzet”.

A kullancsok jelenléte sajnos kaszálással sem szüntethető meg, terjedésük és áttelelésük pedig inkább klimatikus okokkal magyarázható, semmint a növényzet magasságával. A megelőzés és figyelem ajánlatos. Meg aztán továbbra is maradhatnak rövidre nyírt gyepes részek, ahol a kullancs nehezebben mászik fel emberre, kutyára. Aki fél tőlük, tartózkodjék ezeken a helyeken, ha pedig ott is hosszú a fű, ahol nem méhlegelők érdekében hagyták megnőni a növényzetet, jelezze az illetékeseknek. A szúnyogok számát nem csökkenti, ha nem ülhetnek meg magasabb növényzeten. Semmi esetre sem természetkárosítással (a növényzet és vizes élőhelyek visszaszorításával, illetve vegyszerezéssel) érdemes küzdeni ellenük, mert ez a szúnyogok természetes ellenségeinek ellehetetlenítésén keresztül éppen fordítva sül el: fenntartja és felerősíti a problémát. Szerencsére szelídebb megoldások sora létezik a szúnyogok okozta kellemetlenségek ellen.

“Az egész a munkakerülés zöldre festése. Nincs pénz kaszálni, olcsóbb kiírni, hogy méhlegelő.”

Egy méhlegelő is igényel karbantartást, időnként azt is kaszálni kell például, hogy a szukcesszió ne haladjon tovább a bozótos irányába. Ezt azonban ritkábban kell végezni mint a fűnyírást, egészségesebb körülmények között végezhető (kisebb pollenterhelés), akár a helyben lakók bevonásával is megoldható. Újravetni sem kell rendszeresen, mint a gyepeket, hiszen egy, a termések beérését követően kialakuló magbank önfenntartóvá tehet egy ilyen növényközösséget. Kisebb energia- és munkaráfordítást, kevesebb gépikasza-berregést és elfüstölt benzint jelent tehát. Egyébként pedig való igaz, hogy az ökológiai fenntarthatósághoz bizonyos típusú munkákat kerülni kellene.

“A füvet azért nem vágják le mert az méhlegelő, az avart azért nem viszik el mert az süntelelő. Mindig meglep a baloldal kommunikációs tehetsége amikor megmagyarázzák a gazemberséget, a munkakerülést és semmittevést.” - írja egy volt fideszes képviselő, utalva a választókerületének jelenlegi folyamataira a téma kapcsán.

Namármost az se mellékes, hogy ez az egész kérdéskör a legelemibb közjó (egészséges környezet) témájába vág, így a pártpolitikai iszapbirkózás terepévé tenni messzemenően felelőtlen, ártalmas, államférfihoz méltatlan viselkedés. Figyeljünk most mégis inkább arra, hogy a fideszes vezetésű Székesfehérvár például élen jár a korszerű ökológiai gyepgazdálkodásban, többek között a méhlegelők létesítésében is. Alig hihető, hogy mindezért ugyanígy a gazemberség, a munkakerülés és a semmittevés címkéjét akasztaná párttársaira a fenti idézet szerzője.

“Emberek nem számítanak, csak a sünök”

A környezet- és természetvédelem hosszú távú embervédelem is. Az emberiség szervezett védekezése önmaga mohóságának és rövidlátásának következményei ellen. Esetleges ellenkező benyomásaink dacára elidegeníthetetlenül részei vagyunk a bennünket más teremtményekkel összefűző hálózatnak, az élet hálójának, amellyel együtt állunk vagy bukunk. A sünök miénkkel összefonódó hosszabb távú érdekei ellen mártír pózban kijátszani a saját rövid távú, sokszor (mint ez esetben is) csak kényelmi szempontjainkat vagy tudatos demagógia vagy (jobb esetben) olyan gondolkodási restségről tesz tanúbizonyságot, amelyből érdemes felrázni magunkat.

A fentiek talán legfontosabb tanulsága az, hogy a méhlegelők kérdésében fontos volna felülemelkednünk a pártszimpátiákon, és belátnunk azt, hogy élőlénytársaink sokféleségének megőrzése kivétel nélkül mindnyájunk jól felfogott érdeke.

#Állásfoglalás

Egy képviseleti demokráciában nagyon kevés lehetőségünk van beleszólni a minket érintő döntésekbe, szinte mindent a képviselőkre bízunk. Abba viszont van beleszólásunk, hogy kik képviseljenek bennünket. Élj te is ezzel a jogoddal!

Lev Tolsztoj írja „Az újkor vége” című művében: „Ha a látszat szerint a nép önkormányzattal rendelkezik is, a kormányzat tettei és intézkedései éppoly kevéssé a nép akaratából történnek, mintha az állam rendjében önkényuralom lenne. Az ember olyan börtönbe zárt fogolyhoz hasonlít, aki azt hiszi, hogy szabad, mert jogában áll a börtönőrök választásánál leadni szavazatát.”

Igen, ahhoz, hogy valóban szabadok legyünk, a demokráciának a mainál helyibbé és részvételibbé kellene válnia. Ám addig sem mindegy, hogy kik a börtönőreink: egyes smasszerek barátságosabbak hozzánk, rabokhoz, mint mások. Tájékozódj alaposan, hogy kiderüljön számodra: kik lennének szerinted jó smasszerek, és aztán szavazz rájuk! Ügyelj, hogy a választáskor ne csak az érzelmeid vezéreljenek, és ne csupán a saját, egyéni szempontjaidat nézd!

A klasszikus athéni demokráciában sok olyan ember élt, akik – demokrácia ide vagy oda – nem vehettek részt a politikában. Ám akadtak közöttük olyanok is, akiknek bár megadatott volna a részvétel, nem éltek ezzel a jogukkal, nem érdekelte őket a köz. Többek között őket nevezték idiótáknak.

Ha nem akarsz korunk idiótái közé tartozni, akkor ne sajnáld az időt arra, hogy foglalkozz a közügyekkel - és mindenképp menj el szavazni is!

(A Kisközösségi Program munkatársainak állásfoglalása)

#Állásfoglalás

A Kisközösségi Program munkatársai fontosnak tartják, hogy az épített környezetünk is összhangban legyen a természettel. Ezért is állunk ki a Római-parti fák mellett. Így vasárnap, október 9-én mi is kinn leszünk az "Állj fel a Rómaiért!" című civil rendezvényen. Erre buzdítunk másokat is. Bővebb információk a rendezvényről hivatalos Facebook-eseménynél.

A demonstráció hátteréről pedig a szervezők weboldalán találhatóak részletek.

#Budapest #Civil kiállás

Az utóbbi években jelentősen meggyengült Magyarországon a civil szféra - beleértve a zöld civil kezdeményezéseket is. Mi is nagyon szeretnénk, ha ez a trend megfordulna, ezért örömmel támogatjuk a Gyöngybagolyvédelmi Alapítvány kezdeményezését a zöld civilség megerősítésére. A projekt keretein belül elkészült egy videó, amelyben a Kisközösségi Program munkatársa, Pólya Viktor is megszólal.

#Civil kiállás

Két országos petícióhoz is csatlakozott a Helyi Kisközösségek Nonprofit Kft. a közelmúltban - mindkettőt több mint száz civil szervezettel közösen írtuk alá.

A nemzeti parki földterületek védelmében íródott szöveg itt olvasható.

#Civil kiállás

Több mint 100 szervezettel együtt a Helyi Kisközösségek Nonprofit Kft. is aláírta azt a nyílt levelet, amelyben a kormánytól a nemzeti parki földek erőteljesebb védelmét kérjük.

Részletek a greenfo.hu oldalon.

#Civil kiállás

Paks, atomerőmű, energia, atomenergia, megújuló energiaforrások, Magyarország – A Kisközösségi Program munkatársainak állásfoglalása

Fájóan hiányzik a letisztult beszéd a Paks-ügy kapcsán, amely pedig fontosságának megfelelő komolyságot igényelne. És nem csak a mérnökuralom felkent szakértői részéről, hanem mindenki részéről, aki kicsit is érintett az országa dolgaiban. Vannak kérdések, amelyek tisztán látásához nem kell szakértőnek lenni.

A cikk tartalma tőmondatokban:

Miért kellene politikai legyen ez a kérdés? Demokráciában így? Miképpen hiányzik Paks alternatívája? Van-e baj Oroszországgal? Az ország lemaradásának kérdése. Függés és függetlenség kérdése. A biztonság kérdése. Hitelből?! Munkahely-kérdés. Mit mondjunk a politikai stratégiáról? Mit mondunk állásfoglalásként.

Mint legkevésbé lényeges, mégis elsöprően uralkodó résztémán, essünk túl a politikai közéletet illető kérdéseken.

Kormánypárti elborultság a támogatás – vegytiszta ellenzéki propaganda az ellenzés?

Riasztóan monomániás tünet társadalmunktól, hogy alig képes a pártpolitizáló gondolati reflexek közül kilátva rangján kezelni a paksi bővítés kérdését. Ahogy az atompártiság közös volt a jelenlegi és volt kormánypártok között, a bűnük is közös abban, hogy nem mérték fel megfelelő körültekintéssel a nemzeti érdeket, nem vizsgálták meg rendesen az alternatívákat (lásd később), és egyáltalán, hogy segítettek odáig zülleszteni a magyarországi közgondolkodást, hogy az most immungyengén és szélütötten áll az évszázad stratégiai döntésének küszöbén.

Vannak politikusok, akik politikai érdekből mást mondanak, mint azelőtt? Ugyan már! Megszokhattuk. Erre szót is kár vesztegetni. Egymás között viszont nem ártana megegyezni egy olyan minimumban, mely szerint nem feltétlenül azért támogatja valaki a paksi bővítést, mert Orbán-rajongó. És nem feltétlenül azért támadja, mert ordító ellenzéki. Lehet, hogy csak gondolkodnak. Esetleg másként. Állítólag szabad. Van ám kérdés, amely jócskán képes meghaladni a magyar pártpolitika hatlövetűinek kaliberét. A magyar közélet elmúlt évtizedei igazán kiépíthettek volna már egy konstruktív gyanakvást mindenkiben a saját elfogultságaival szemben is. Lehet, hogy akkor tudnánk beszélgetni, és közösen szólni a megválasztottaknak, hogy bizonyos kérdésekben azért ácsi!

Oldalazzunk a konkrétabb kérdések felé.

Demokráciában így?

Hogy a jelenlegi energiaügyi gyorsintézkedések a társadalom kizárásával és a tudomány sokféleségét reprezentáló sokféle szakember bevonása nélkül, a demokrácia hangoztatott elveivel szöges ellentétben történtek és történnek, az aligha vitatható bárki számára, aki az orránál tovább lát. Ez nem pártpolitikai megítélés kérdése. Hogy megállapodások születnek a fejünk felett úgy, hogy a pénzügyi konstrukció részletei nem hogy nem ismertek, alkalmasint ki sem rajzolódtak még, s hogy emellett van, aki beleegyezően bólogat, rendkívül riasztó. Jó, nem vitás, a rómaiak maguk választottak dictatort maguknak szükséghelyzetben, mert van, amikor az egyszemélyi döntés hatékonysága előrébb való, mint az esetleg parttalannak látszó viták konszenzuskeresése. De a paksi bővítés jelenleg nem ilyen sürgető szükséghelyzet! Semmi nem indokolja, hogy egy legfelsőbb politikai csoport maga hozza meg ezt a döntést fél vagy egy, vagy akár pár év alatt!

Paksnak nincs alternatívája – Paksnak csak alternatívája van

Az egész kérdéskör legfontosabb és legijesztőbb része ez. Paksnak csak azért nincs alternatívája, mert senki sem ismeri azt! Lehet, hogy volna, de senki nem vette a fáradságot, hogy rendesen megnézze. És nem, nem a Greenpeace és az Energiaklub feladata lett volna megrendelni a hatástanulmányokat, elvégeztetni a kutatásokat, elkészíteni a sokszcenáriós stratégiákat és rendszerszintű modellelemzéseket, hanem a mindenkori felelős hatalomé. Az energiapazarlás megszüntetésére és a megújuló forrásokra épülő energiaellátás nem azért hihetetlen, mert lehetetlen, hanem mert nem született róla hiteles felmérés, amiről gondolkodni lehetne.

Vegyük észre: az a demagógia, mely szerint Paks II-nek nincs alternatívája, és amely álláspont mögé annyi önjelölt energiaszakértő besorol, egyszerű átszámításokon alapul (kis túlzással: Magyarország éves áramigényét elosztjuk egy szélkerék évi teljesítményével, megkapjuk a szükséges szélkerekek számát, belevesszük a szélcsöndet is, és látványosan elborzadunk). Csakhogy egy megújulókon alapuló energiaháztartás egészen más rendszerlogikával működhet csak, mint egy központosított, kevés nagy erőművel üzemelő rendszer. Az ide vonatkozó, komoly modelleken alapuló rendszerelemzéseket nem végezte el senki. Körvonalazó előtanulmányokig jutott el néhány elszánt kutató. De ez nem elég. Pedig ha valami működik Dániában, talán nem ártott volna alaposan megnézni, nem működne-e nálunk is valahogyan, alternatív módon egy hasonló, mielőtt belekezdünk eladósításunkba az oroszok (vagy bárki más) felé.

Ám derüljön ki, hogy tényleg nincs alternatívája Paksnak. De derüljön ki, mutassák meg! Egy, az egyetemen megújuló erőforráshasználatról alkalmasint keveset hallott, eleve atompárti szakembergeneráció benyomásait kinyilatkozatásként elfogadni itt merőben kevés.

Oroszországban bízni kell – Oroszországban nem lehet bízni

Történelmi elő- és utóítéletektől bőven átszőtt kérdéskör, és nem csak Oroszország, de a Nyugat felé is… Mindkét oldalon rengeteg lehet a részigazság, ne is ebbe menjünk bele. Bár Oroszországtól fóbiásan elzárkózni nyilván esztelenség, ugyanakkor szín jogosan vetődik fel a kérdés: Oroszország hozható-e olyan diplomáciai nyomás alá, amely bármikor játékszabályok betartására kényszeríti? Minden más hatalommal szemben ugyanúgy fel kellene tennünk ezt a kérdést. Természetesen. Energiafüggésünk probléma, amelyet megoldani kéne, nem ideiglenesen továbbhidalni bele az orosz (vagy bármilyen) sztyeppék kiszámíthatatlanságába. Ésszerű-e azt állítani, hogy még egy odaterhelés csökkenti a függésünket? Milyen logika alapján?

Van, aki bízik egy orosz szimbiózisban, és építeni is hajlandó erre a bizalmára. Van, aki nem bízik meg ebben, és nem akar orosz alapokon építkezni. Bizalmi kérdésekben észérvekkel nem megyünk sokra. Tovább kell kérdezni: Milyen irányba mutat a két attitűd?

A lemaradás kérdése

Magyarország természeti adottságai kiválóak, s ezekre mint energiaforrásokra is építeni kellene. Mert a mieink, és közel vannak. Nem csak szélenergiáról van szó (aminek kapálózó szélkerékerdőivel az atompártiak előszeretettel figurázzák ki az ellenzők vízióit – megint csak konkrét, kidolgozott alternatívák ismerete nélkül, de a vélt mindentudás pozíciójából). Van itt bőven napsütés is, biomassza is, némi geotermikus energia is. Van szellemi kapacitás is, amivel növelni lehetne a technológiai hatékonyságot, csökkenteni a fogyasztó-oldali energiaigényt, és meg lehetne szerkeszteni egy decentralizált energetikai hálózatot.

A technooptimisták hozzátehetik: a technológiák a megújulók területén is folyamatosan fejlődnek. Egy óriáserőmű mellett azonban várhatóan sem rövid távú érdek, sem politikai akarat, sem felvevőpiac nem lesz, amely a megújuló energiákra támaszkodó korszerű fejlesztések motorja lehetne. Újra generálunk a magunk számára egy sereghajtó szerepet egy fontos területen. (Ehhez is hozzászokunk lassan, pedig egyáltalán nem kötelező.) És marad a külföldi függés.

Függés és függetlenség kérdése

Röviden. Stratégiailag megnyugtató dolog arra alapozni, hogy a külföld úgyis ad majd fűtőelemet, pótalkatrészt, szükség esetén szakmai segítséget, és úgyis elszállítja a kiégett (de még sugárzó) fűtőelemeket? Tényleg? Bármikor? Szerződést tartva, böcsületesen? Az évszázad történelmének alakulásától függetlenül? Véletlenül sem lesz ez majd ugyanolyan zsaroló potenciál a kezükben, mint most (is) a gáz? Ki is az álmodozó, és ki a realista? Átbeszéltük ezt rendesen?

A biztonság kérdése

A centralizáltság kiszolgáltatottságot jelent. Milyen alapon volna kimondható, hogy nem így van? És milyen alapja van az abbéli optimizmusnak, hogy úgyse lesz baj? Régen volt errefelé háború, de ugyan ki mondhatja komolyan, hogy nem is lesz még száz évig? A reménykedés érthető. A tényként kezelés nem az.

Azt, hogy az energiacentrum egy atomerőmű, amely kis területű országunk közepén helyezkedik el, hogyan kezelheti bárki elhanyagolható részletkérdésként? Még ha a hiba esélye talán nem is nagy, az esetleges kártétel óriási, tehát a kockázat magas! És akkor említsük az emberi tényező kérdését. Ugyanott vagyunk. Hogy az atomerőmű (békében, földrengés nélkül, repülőbalesetek, öngyilkos merénylők és szabotőrök hiányában) biztonságos, az igazán megnyugtató. Az is, hogy a balesetek általában emberi mulasztásból fakadnak, hiszen a pszichológia szerint sokkal kevésbé tartjuk veszélyesnek az olyan helyzetet, amelyet kontrollálni tudunk... Az atomerőművet meg ugye mi, emberek kontrolláljuk, nem igaz? Hát igen, de legyünk már akkor tényleg realisták! Emberek működtetik az atomerőművet. Ez sajnos pont nem garancia a biztonságra. De még ha a hiba esélye talán nem is nagy, a várható kártétel óriási, tehát a kockázat továbbra is magas! Ilyen kockázatok mellett miért nem születtek meg a decentralizálást irányzó, alternatív forgatókönyvek is?

Végül a biztonsági kérdéskör végén emlékezzünk meg a kiégett fűtőelemekről (amelyeket a külföld majd vagy elvisz, vagy nem). Több évezredes időszak, amíg ártalmatlan szintre csökken a sugárzásuk. Ez globális etikai kérdéseket is fölvet. Ki tud elképzelni évezredekre hitelesíthető földalatti bunkerkonstrukciót és biztonsági rendszert? Ezer év alatt bármi megtörténhet, és elfelejtődhet. Mit fognak szólni távoli leszármazottaink, hogy rájuk oktrojáltuk sok tonna haszontalan, de cserébe igen veszélyes hulladék őrzésének, rosszabb esetben kezelésének feladatát? Már csak elegáns etikai megfontolásokból is: miért nem születtek meg az alternatív forgatókönyvek?

Hitelből. – Hitelből?!

A kínlódó devizahitelesek országában meglehet, illene komoly gyanúval kezelni a hitelből élés kérdését. A kamatos (kamatos) hitelek szükségessége korántsem szentírás, az államadósság csökkentése pedig politikai alapstratégia kellene legyen. Miért nem az? Megint csak: miért nem születtek meg az alternatív forgatókönyvek?

Munkahely-kérdés

Megújuló energiaforrásokat használó létesítmények beruházása és a későbbi fenntartásuk miért is nem teremthet legalább annyi munkahelyet tartósabban és földrajzilag egyenletesebben, mint Paks? Megvizsgálta ezt valaki komolyan? Vagy amivel dobálózunk (ugyanúgy, mint az energiaigény és -termelés kérdésében) városi legendává nemesülő trollmatek-eredmények sora csupán? Hol vannak az erről szóló, modell-elemzéseken alapuló, átbeszélt prognózisok?

Politikai stratégia – van, vagy nincs?

A fenti tisztázatlanságok miatt tartjuk éretlennek a helyzetet a döntés meghozatalára, ezért mondunk végső soron egyértelmű NEM-et a most körvonalazódó beruházásra, s határozottan kérjük a mindenkori kormányt az alternatívák korszerű, tudományos igényű és kimerítő felmérésére bármilyen egyéb döntés meghozatala előtt!

#Energia #Állásfoglalás

Kedves Nagyapa!

Bár személyesen sajnos sohasem találkozhattunk, végre van lehetőségem írni Neked a jövőből. Meg szeretném köszönni egy kitőnő döntésedet.

Munkatársaimmal együtt sokat kutattuk az elmúlt évtizedek belpolitikáját. Minket is meglepett, amikor rájöttünk, hogy egy hirtelen fölismerésed 2011-ben milyen hatalmas mértékben változtatta meg az ország sorsát. Kutatásaink során eddig részben ismeretlen dokumentumok segítségével a következőket derítettük ki. Amikor közelgett az új alkotmány elfogadása, még úgy állt, hogy hiába működött addig remekül, és szolgált mintául szerte a világban, megszüntetitek a jövő nemzedékek ombudsmanjának intézményét. Pontosabban helyettes ombudsmanná fokozzátok le, béna kacsává változtatva ezáltal. Pár nappal a végszavazás előtt azonban egy hirtelen fölismeréstől vezérelve megváltoztattad a véleményed. Sikerült meggyőznöd párttársaidat is arról, hogy a jövő nemzedékek ombudsmanját meg kell őrizni. Sőt mi több, kormányod az elkövetkező években jelentősen meg is erősítette ezt az intézményt: szélesebb hatáskört és a korábbinál lényegesen több munkatársat kapott.

Vagyis politikus kortársaid többségével ellentétben fölismerted, hogy nem elég a rövid távú politikai érdekekre figyelni, ha azt akarjuk, hogy Magyarország virágzó állam legyen. Szükség van egy erős intézményre, amelyik mindig figyelmezteti a döntéshozókat, amikor azok meg akarnak feledkezni az utánunk jövők érdekeiről. Rájöttél, hogy egy ilyen intézmény nem luxus, hanem az élhető jövő minimumkövetelménye.

A jövő nemzedékek ombudsmanjának megerősítése jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ma Magyarországon az emberek életminősége a világon az egyik legjobbnak számít. Szelíd, kisléptékő mezőgazdaság működik szerte az országban veszélyes vegyszerek és génmanipulált növények nélkül, s így mindnyájan egészséges élelmiszereket eszünk. Mivel csak megújuló energiaforrásokat használunk, és a környező országokat is rávettük atomerőműveik bezárására, ivóvizünk és ételünk nem sugárszennyezett, ellentétben a világ annyi más helyével. De nemcsak jó minőségő az élelmünk és a vizünk, hanem ráadásul elegendő is mindenki számára, ami másutt sajnos szintén ritkaságszámba megy manapság. Városainkban az autóforgalom minimális, az emberek jórészt tömegközlekednek és kerékpároznak, így a szmog és a zajszennyezés nálunk már mindenütt a múlté.

Természetvédelmi területeink nagysága folyamatosan növekszik, és szigorúan óvjuk őket, a regenerálódni vágyó emberek nagy örömére. Nagyapa, kulcsfontosságú döntéseddel sokáig nem volt tisztában az utókor. Ám kutatásaink nyomán széles körben ismertté vált, s így most még sokkal inkább hálásak Neked Magyarorszag lakói, mint korábban.

Szeretettel üdvözöl unokád:
Orbán Annamária
a Kisközösségek Nonprofit Kft. munkatársa
Budapest, 2061. március 31.

#Állásfoglalás